Vizei és azzal kapcsolatos értékei:
De itt most térjünk vissza a településnek otthont adó Bükk hegységhez és annak további értékeihez.
Felszíni vizekben a mészkőhegység természetesen már jóval szegényebb. A karsztfennsíkon található két nagyobb forrást kivéve nemigen található víz a tetőn, a hegység oldalában azonban kisebb-nagyobb patakok szaladnak a hegylábak felé. A legnevezetesebbek a nyugati oldalon a Szalajka, északkeleten pedig a Garadna, illetve a ma már csak időszakos Szinva. A Garadnán Lillafürednél található a mesterségesen kialakított Hámori-tó. A Szalajka híres fátyolvízesése a festői, magashegységi hangulatot árasztó Szalajka-völgy, tizenhét méteres szintkülönbségű mészkő lépcsősorán bukik alá.

A kisebb-nagyobb patakok közé tartozik a Kácsi patak (Kácsi víz) és a lator patak is. A Kácsi patak sebes folyású, a forrás utáni része szintkülönbségekkel (vízesésekkel) tagolt. .A patak 14 forrás vizét gyűjti össze. A forrásokból néhány langyos vizű, 22-24 fokos. A Bükkben négy olyan forráscsoport ismert, amely az évi közepes átlaghőmérsékletnél magasabb hőfok úgynevezett termál, vagy langyos vizet szolgáltat.(Egri, Miskolc-tapolcai, Diósgyőr-tapolcai, és a Kácsi forráscsoportok).

Ezek a forráscsoportok képezik a legmélyebb, forrás alakjában felszínre bukkanó, karsztvíz megcsapolási szintet és így  gyakorlatilag sohasem apadnak el.(A hideg források elapadhatnak!). A Kácsi langyos források összes vízhozama kb.2640 liter/perc a hideg forrásoké 4800 liter/perc a Latori vízfő pedig 4380 liter/perc vízhozammal bír. Ez a víz jelenleg hasznosítatlanul folyik a patakban! Gondolok itt a környezetbarát elektromos energia valamint a hőszivattyús hőenergia patakból való kinyerésére és mivel a patak vízhozama és hőmérséklete gyakorlatilag állandó + 16 C ezen energiák hasznosításával egyedülálló és irigylésre méltó települése lehetne akár egész Európának. A hideg források vizét a vízmű hasznosítja, több mint 40.000 ember ivóvize innen, és a Sályi vízfőből származik. A Kácsi hideg források részbeni foglalására 1972-ben került sor. A patak langyos vizű ágában él az fekete bödöncsiga (Theodoxus preovastianus) Ez a csiga több tízezer éves maradvány faj, csak a langyos vizű forrásokban maradt fenn!

Részlet a Dél-bükki karsztforrások védőidom vizsgálata kéziratból

DÉL-BÜKKI KARSZTFORRÁSOK VÉDŐIDOM VIZSGÁLATA

SAVANYÚ KATALIN - JUHÁSZ JÓZSEF - LÉNÁRT LÁSZLÓ

Savanyú Katalin, okl. geológusmérnök, tanszéki mérnök

Dr. Juhász József, okl. mérnök, egyetemi tanár

Dr. Lénárt László, okl. geológusmérnök, egyetemi adjunktus

Nehézipari Műszaki Egyetem Földtan-teleptani Tanszék

A kézirat beérkezett: 1985. április 25.

Összefoglalás:

A Bükk-hegység „peremén" fakadó Noszvaj-i és Kács-Sály-i források védőidomának meghatározását a felhasználók és a természetvédelem érdekei egyaránt igényelték. Az NME

Földtan-teleptani Tanszékének dolgozói földtani, hidrogeológiai, geohidrológiai vizsgálatok alapján tettek védőidom-kijelölésre javaslatot. A Bükk-hegység területén és annak környezetében lévő települések vízigényei dinamikusan növekszenek, melyeknek kielégítése egyre nagyobb gondot jelent. Sajnos vége van már annak a mindenki számára „kényelmes" időszaknak, amikor ezeket a vízigényeket minden további nélkül egyszerűen egy-egy újabb karsztforrás bekapcsolásával meg lehetett oldani, vagy legalábbis számottevően csökkenteni. Ma már nemcsak az új vízbázisok bekapcsolása okoz nehézséget, hanem a fő problémát a már meglévő forrásfoglalások vízminőségvédelme jelenti. Az utóbbi években, évtizedekben a Bükk-hegységben is megnövekedett a turistaforgalom ezen belül is főleg az autós turizmus, a hegyi-hegységperemi települések, üdülők és egyéb létesítmények szennyvíztermelése ugrásszerűen emelkedett, a nem mindig a természetvédelem érdekeit szem előtt tartó fakitermelés következtében pusztul a felszíni szennyezéseket csökkentő talajtakaró, s még számos egyéb ipari, mezőgazdasági, kommunális ok következtében vizeink fokozott veszélybe kerültek és kerülnek még ma is. E szennyezési lehetőségek kizárására az ivóvízhálózatba bekapcsolt forrásokra meg kell határozni azok védőidomát, mely területen belül tilos minden olyan tevékenység, amely a források vízminőségét és mennyiségét károsan befolyásolja. Az Észak magyarországi Vízügyi Igazgatóság megbízásából e témakörben a Nehézipari Műszaki Egyetem Földtan-teleptani Tanszékén két tanulmány készült a noszvaji Forró-kút, ill. a Síkfő-kúti Imre forrás, valamint a Kácsi és Sályi forráscsoportok védőidomának meghatározására. Dr. Böcker Tivadar és Dr. Dénes György 1974. és 1977. között számos irodalmi anyag és saját felmérések, vizsgálatok felhasználásával részletesen foglalkozott az Anna-Szinva- és Felső-Szinva-, valamint a Tapolca-i és Diósgyőr-i forráscsoportok védőidomának meghatározásával. E munka eredményeként meg lett határozva védőidom felszíni vetülete. Ezáltal, az általunk vizsgált Kácsi és Sályi források védőidoma az előbbiekhez D-ről közvetlenül kapcsolódik, a noszvaji és Síkfő-kúti források védendő területe ettől DNy-ra kissé távolabb helyezkedik el… Véleményünk szerint a Bükk hegységben lényegében elkülönülő karsztvízrezervoárok (tárolók) vannak, amelyek csak kis mértékben függnek össze. Ezért a Bükkben nem lehet egyetlen összefüggő karsztvízfelszínnel számolni, így az egyes forráscsoportok védőidomai elkülöníthetők, bár a Bükk fennsíki részéről a mélykarsztba kerülő víz az általunk vizsgált rendszereket is érinti.

A források adatai

Síkfő-kút (Szt. Imre forrás)

Bükkzsérc községhez tartozik. 345 m Af.-i magasságon ered eocén mészkőben. Aknával foglalt. A forrást 1952 óta rendszeresen észlelik. Átlagos vízhozama 4,82 l/sec.

Forró-kút

Noszvaj község külterületén ered a Nagy Eged és a Várhegy DK-i oldalában, eocén mészkőben. Fakadási szintje 257 m Af. Fúrással foglalt, 1952 óta észlelik. Átlagos vízhozama 5,17 l/s.

Kács-i források

Kács községtől ÉNy-ra kb. 300 m távolságban meredek domboldalakkal határolt völgyfőben 194,8 m Af.-i magasságban törnek fel a részben hideg, részben langyos források.

Közülük a legnagyobb, viszonylag koncentráltan fakadó hidegvízű forráscsoportot 1972-ben foglalták. Észlelése 1952 óta történik. Átlagos vízhozamuk a hideg forrásoknak 80 l/s, a langyos forrásoknak 44 l/s.

Sályi-i forrás (Vízfőforrás)

Latorúttól ÉNy-ra kb. 1 km távolságban meredek felsőeocén mészkő letörés aljában, nagyrészben koncentráltan mészkő törmelékből tör a felszínre 200,3 m Af. magasságban.

1974-ben foglalták. A forrás észlelése 1952-ben kezdődött. Átlagos vízhozama 73 l/s.

Természetesen mindkét területen a 2-2 fő forráscsoporton kívül számos apróbb forrás található, ezek vízhozama és jelentősége azonban elenyésző.

A védőidomon belül a víz mennyiségét vagy minőségét károsan befolyásoló tevékenység nem engedhető meg. Mivel ezeknek a védőidomoknak a felszín vetülete döntően nyílt karsztos területre esik illetve a nem karsztos területre hulló csapadék is a felszínről lefolyva a karsztba szivárog, a védőidom felületén minden szennyezés elkerülendő. A szikkasztáson, vagy folyékony, szilárd szennyanyag elhelyezésén kívül, ami egyébként a legdurvább fajtája a szennyezésnek kerülendő minden olyan mezőgazdasági, erdőgazdasági és ipari tevékenység is, ami a karsztba juttathat műtrágyát, növény védőszert vagy szerves anyagot. Tekintettel a karsztforrások viszonylagos kiegyenlített járására a rendszer szűrőképessége karsztkőzetben mérve közepesnek mondható, így ha az emberi felszíni szennyezés kiküszöbölhető, a források jelen minőségükben és hozamukkal még több évtizedig zavartalanul üzemelhetnek. A fent említett előírások sajnos nem mindig egyeztethetők össze a területhasználók érdekeivel vagy az anyagi lehetőségekkel. Ezért egyes esetekben bizonyos ésszerű kompromisszumra van szükség. Természetesen, ahol a vízhasználók és a vízgyűjtő területen, ill. védőidomon belül tevékenykedők közötti kompromisszumra nincs lehetőség, ott elsősorban a vízvédelem érdekeit kell figyelembe venni.

Bükk-hegység több részvízgyűjtőre osztható. Ezek főbb paramétereit az alábbiakban adjuk meg a VITUKI 1991-es 30 éves vízmérlege alapján:

A táblázatból látható, hogy egy-egy részvízgyűjtő igen jelentős méretű, az egyes egységekben az erózióbázis szintje jelentősen különbözik. A felsorolt részvízgyűjtők közül a tapolcai, egri, Kács-Sályi és a diósgyőri részvízgyűjtők rendelkeznek fedett karsztos utánpótlási területtel, ahol termális karsztvíz is található. Az egyes részvízgyűjtők határa egyértelműen nem jelölhető ki, csak a korábbi nyomjelzési, vízszint, vízminőségi és izotóp vizsgálatok alapján becsülhetők. A Bükk hegységben a hideg és meleg vizes felszín alatti karszt-áramlási rendszerek nem vizsgálhatóak egymástól elkülönülten. A Bükk déli előtere jelentős ásványvíz és gyógyvíz potenciállal bír, amelynek az után pótlódása a Bükk felől biztosított. A jelenlegi vízkivételek jövőbeli növelésével azonban igen körültekintően kell majd eljárni. A fenntartható vízgazdálkodás szempontjait figyelembe vevő komplex hidrogeológiai vizsgálatok után esetleg lehetséges a térségben növelni a kitermelt ásványvizek és gyógyvizek mennyiségét…

A Kácsi patak (Kácsi-víz)

A Kácsi Patak teljes hossza 18340 méter. A patak vize egykor Kácstól Mezőnagymihályig egy tucat vízimalmot hajtott. A vízimalmok őröltek, fűrészeltek, kendert törtek, áramot fejlesztettek. A bodnár malom feletti patakszakaszon a mai napig megtalálható még egy két a patakmeder tufaágyába mélyített kenderáztató medence. A XVIII. századi Kácsi kéziratos térképeken néhány vízimalom helye még feliratozásra került: Tizedes malom, Kecskekő malom, Zsindeles malom, Égett malom. A legtovább fennmaradt vízimalmunk a Szalay malom. Ez a malom jelenleg műemlék. 1986-ban újították fel a saját és a Nekézsenyi malom berendezési tárgyainak a felhasználásával. Sajnos már ez a malom is a romlás útját járja: nem működik a vízellátó csatornája, elkorhadt a vízikereke, a belső részét eszi az idő vasfoga és a szú. Kamasz koromban kb.25 éve a felülcsapós vízkerék még működött, a rajta átfolyó vízeséssel gyerekkorom kedvenc halászó helye és Kács leghangulatosabb turisztikai látványossága volt. A ma „Bodnár” malomként ismert malom még így is gyönyörű ipartörténeti emlék nagyon remélem, hogy egyszer új életre kellhet ez csoda akár összefogással vagy a tulajdonos (ok) akaratával. Nagy kár lenne veszni, hagyni a „Kácsi víz” megmaradt egyetlen (működtethető) malmát.

Szalay-malom, Kács

Adatlap

Tájegység: Északi-középhegység (Magyaro.)

Település: Kács

Elhelyezkedés: Nincs adat-re a település központjától

Vízfolyás: Kácsi-patak GPS: 47° 57' 18.0072" N 20° 37' 5.1564" E

Malom első említése (század): XVIII. század

Jelentősebb átépítése (század): XIX. század

Malomhely első említése: XVIII. század

Jelentősebb átépítése: XIX. század

Legutóbbi felújítása: XX. század

Malomjelleg: Megvan

Védettség: Műemlékvédelem

Azonosító: 2831

Állapot: Felújítandó

Meghajtás: Felülcsapott

Vízikerekek száma: eredetileg 1, jelenleg 1

Vízikerekek elhelyezkedése: Épület mellett, szabadon

Malom típusa: Patakmalom

Patakmalom típusa: Malomcsatornára települt

Élővízi kapcsolat: Van

Gépezet: Nincs felújítva

Gépezet típusa: Nincs adat

Épület szintjeinek száma: 2

Alapterület: Nincs adat

Összterület: Nincs adat

Eredeti felhasználás: Kendertörő (Textilipar)

Jelenlegi hasznosítás: Lakóház

Látogatható: Nem

forrás: http://drupal.vizimalmok.hu/hu/malmok/szalay-malom-kacs

A legutolsó blogbejegyzésem óta elég sok idő eltelt most megpróbálom ezt az eltelt időt több általános információval ellensúlyozni. Általános információt írok, hiszen engem elsősorban a történelmi és nyelvészeti kapcsolódások érdekelnek a” szülőfalummal” kapcsolatban. De azt gondolom az a fajta ismertetése és boncolgatása a településnek, amit majd olvasóim elé szeretnék tárni ez az úgynevezett „általános” dolgok nélkül nem lenne kerek, valamint talán számos olyan témát is felszínre hozok, amelyek kevésbé ismertek és a továbbiakban érdeklődés központjába vagy akár kibontásra is kerülhetnek, hogy teljenek azok a bizonyos fehér lapok. A lehetőségek száma gyakorlatilag egyenlő a végtelennel a legjobb bizonyíték rá szakdolgozat a bödöncsigákról és nem is akármilyen szakdolgozat és itt is látszik a „vér nem válik vízzé” maximum „Kácsi vízzé”.

A Bükk hegység és Kács:

A környezetéből mintegy nyolcszáz, ezer méterre kiemelkedő Bükk hegység a Kárpát-medence egyedülálló gyöngyszeme. A mészkőhegység múltja a földtörténeti ókorig követhető nyomon, amikor a mai Kárpát-medence területén húzódó hegyvidék széle megsüllyedt, és területén mintegy hetvenmillió éven át (a karbontól a perm időszakáig) tenger hullámzott. A tengerfenékre a legkülönbözőbb típusú mészkőüledék, dolomit, és agyag rakódott. A kőzetképződést a triászban és később is több alkalommal erős vulkáni tevékenység követte, amelynek következtében az agyagból agyagpala képződött, a területen bazalt, riolittufa és egyéb vulkáni eredetű kőzetek jelentek meg. A Bükk mintegy tizenötmillió éve emelkedett ki, majd a folyamatos mállás, erózió hatására lassan elnyerte mai, jellegzetes alakját, amely őrzi a terület teljes múltját. Ennek köszönhető a hegység sokszínű, bonyolult mintázatú geológiai és geomorfológiai képe.
A tündéri szépségű karsztképződmények – töbrök, zsombolyok, víznyelők, dolinák – mellett híresek az ország legnagyobb karsztfennsíkját, a hegység közepén elterülő Bükk-fennsíkot övező hatalmas, hófehér bércek, a "kövek", amelyekről belátni a hegység teljes földrajzi környezetét (Tar-kő, Istállós-kő, Pes-kő, Őr-kő, Őrvény-kő stb.). A kövek külső lábainál magashegyi vidékeket idéző mély, hideg, sötét szurdokvölgyek rejtik ritka értékű élővilágukat. Kács település környezetében többek között az Apa-kő valamint az 564 méter magas Szárhegy kínál kitűnő felfedező és kirándulási lehetőséget.

A barlangok és a hegység geológiai csodái:
A Bükk hegység felszíne alatt barlangok százai húzódnak meg. Az eddig feltárt mintegy nyolcszáz barlanggal a hegység belseje hatalmas szivacsként áramoltatja magában mélységi vizeit. A Bükk barlangjai közül negyvenöt fokozottan védett, nemzetközi hírűek az "ősember-barlangok, és itt található Magyarország legmélyebb barlangja, a kétszázötven méter mély és mintegy 4,5 km hosszú István-lápai barlang is. A turisták által leginkább kedvelt két barlang a hegység keleti oldalában, Lillafüreden található. Az István-barlang a Palota Szállótól ötszáz méterre nyílik, Oszlop- és Kupolacsarnokát "mészkőélőlények" sokasága népesíti be. A másik közvetlen a szálló mellett nyílik a mélybe, lenyűgöző képződményei nemzetközileg is egyedülállóak, mert nem mészkőben, hanem mésztufában alakultak ki. Kács környezetében a hivatalos barlangászat területileg két barlangot tartott számon.

-       A Zsendice-barlang (= Zsendice-lyuk, Lépcsős-barlang)

-       Asszony-barlang („Kankós asszony lyuka”)

-       És talán nem kapok, ki ha idesorolom a Farkaskő-lyuk üreget is (számomra ez is Kácshoz tartozik).

A zsendice barlang leírása: Egy nagy bejárati szádával és egy kisebb függőleges aknával felszínre nyíló forrásbarlang. Hossza 111méter vertikális kiterjedése 14 méter mélysége 12 méter és magassága 2 méter. A Barlang kisebb termekből áll. A barlangban található guanó alapján korábban jelentős denevérkolóniák szálláshelye lehetett. A Természetvédelmi Hivatal honlapján megkülönböztetetten védett besorolású. Az Északi-középhegység denevértani szempontból Magyarország legértékesebb területének számít. Hazánk legjelentősebb kasztterületei találhatóak itt, melyek barlangjai, zsombolyai fontos denevérélőhelyek. Az ember bányászati tevékenysége valamint a borkultúra is számos földalatti üreg létrejöttét eredményezte, melyek szintén alkalmasak denevérek megtelepedésére. A kedvező adottságoknak köszönhetően a térség barlangi denevérfaunáját többen kutatták, számos igen jelentős kolóniát fedezve fel. A barlangok zavartalan világát, élőlényközösségeit sajnos egyre jobban veszélyezteti az emberi hatás.

A denevérek (Chiroptera): az emlősök osztályának egy rendje. 17 család és mintegy 928 ma élő faj tartozik a rendbe. Az emlősállatok egyedüli csoportja, amely aktív repülésre képes. Éjszakai állatok. Napközben fejjel lefelé csüngenek faodvakban, barlangokban, padlásokon. Látásuk gyenge, ultrahangok segítségével tájékozódnak oly módon, hogy az általuk kibocsátott ultrahang az eléjük kerülő tárgyakról, rovarokról visszaverődik, és ezt érzékelik. A legtöbb denevérfaj társasan él, csak néhányuk pihen magányosan. Ezek saját revírt (territórium) tartanak, ahonnan elűzik a betolakodókat. Tavasszal számos nőstény gyűlik össze az arra alkalmas üregekben és barlangokban, utódaikat az ilyen, úgynevezett kölykezőszállásokon hozzák világra. A hímek ez idő alatt egyedül vagy kisebb csoportokban a környéken tartózkodnak. Az európai denevérállományok nagy része erősen csökken. Ennek legfőbb oka a rovartáplálék, a téli szállás, a kölykezőhelyek és a nyári szállások megfogyatkozása, valamint a zsákmányállatokból a szervezetükben felgyülemlő, emberi eredetű szennyeződések. Magyarországon valamennyi denevérfaj védett.

A Kácsi zsendice barlang és a kankós lyuk is denevérkolóniák lakóhelye a denevérek három fajtáját regisztrálták a Zsendice barlangban a kis patkósorrú, a kereknyergű patkósorrú és a nagyfülű denevért ezért a barlangok fokozottan védett minősítésűek kötelességünk megőrizni és védeni ezeket a törékeny és különleges élőlényeket az utókor számára.

A Bükk hegység barlangjai Kács vonatkoztatásában itt még nem érnek véget, mert a barlangkutatók lelkes és szorgalmas munkája számos érdekességet tartogat még az érdeklődők számára. Egyik példája ennek az 1953-as Pénzpataki víznyelőbarlang felfedezése és annak Kács- csal kapcsolatos viszonya.

Részlet:Kordos László     Magyarország barlangjai

Pénz – pataki - víznyelőbarlang

A Bükk-hegység közepén, a pénz-pataki halastó közelében, nyíló víznyelőbarlangról 1953-ig gyakorlatilag mit sem tudtak. Egyike volt azoknak a kis víznyelőknek, amelyek a Bükk-fennsíkon fakadó források vizét szorgalmasan nyelik, de hóolvadások, nagy esőzések alkalmával előbb-utóbb a felgyülemlett hatalmas tömegű vizet is képesek elvezetni. 1953-1954-ben újságcikkek adták hírül, hogy Pénz-patakon „fiatal barlangkutatók felfedezték Európa legnagyobb földalatti vízesését”. 1953 júniusának utolsó vasárnapján Jakucs László munkatársai segítségével kibontotta a víznyelőt, és sikerült a szakadékdolina omladékai, zuhogó vízfolyásai ellenére beljebb hatolniuk. Nemsokára egy rendkívül szűk repedés, a Háromszög állta útjukat. Július 6-án érkezett meg a sebtében összetoborzott kutatógárda, amelynek két sürgős feladata volt. Először is, 1,25 kg fluoreszceinnel megfestették a víznyelőbe bezúduló vizet, s kerékpáros ügyelettel várták a zöld víz megjelenését a latorúti és Kácsi karsztforrásokban. Másik feladatuk a patak elgátolása volt, amelyet tíznapi kemény munkával sikerült annyira lezárni, hogy kb. 48 óráig képes volt a vizet távol tartani a nyelőtől. Megkezdték a Háromszög szűkületének átvésését, ami nem volt könnyű munka, mert csak oldalt fekve, állandóan hideg vízben lehetett dolgozni. Végül július 14-én Holly Sándor vállalkozott arra, hogy egy rövid nyelű ötkilós kalapáccsal megpróbálja áttörni a nyílást. Alig egy óra elteltével, örömmel és izgatottan újságolta, hogy megvan a barlang! Kitágítva a Háromszöget, sikerült bemásznia az omladékok között, s elérte a barlang szálkőzetét. Itt a patak mély kürtőbe zuhogott, ahová kötél hiányában ő már nem tudott bemenni. Az első komoly kutatótúrára július 18-án került sor, amikorra össze tudták szedni a szokatlan mélységű kutatáshoz szükséges felszerelést. A túra résztvevői Jakucs László, Kincses Júlia, Holly Sándor és testvére Ferenc, valamint Weress Kálmán voltak, akik 12 m hosszú hágcsót és 60 m kötelet vittek magukkal. Kötélhágcsó segítségével ereszkedtek le a széles, zsombolyszerű, 12 m mély kürtőbe, ahonnan szűk, zegzugos, állandóan lefelé tartó járat indult. Közben két-három méteres vízesések szakították meg útjukat, amelyek alján kis tavacskák kerültek elő. Nemsokára újabb nyolc méteres kürtőhöz értek, ennek továbbvezető járatát víz zárta el. Több órai munkával lecsapolták a szifont, s átjutottak ezen az akadályon is. Még egy szűk hasadék leküzdése után a felfedező csapat egy terembe ért, amelyből hatalmas, feneketlennek tűnő szakadék vezetett a mélybe. Holly Ferenc, a kutatócsoport tagja így írta le a 64 m-es szakadék első bejárását: „Hozzákezdtünk a leereszkedéshez. Biztosítókötelet nem használhattunk, mert ehhez nem volt elég kötelünk. Elsőnek Holly Sándor indult lefelé. Addig ereszkedett, míg egy olyan kis üreget talált a falban, ahová beállhatott. Ott várta be a többieket. Hat-hét méteres közökben másztunk le, és vártuk be egymást. Így egymást segítve és váltogatva haladtunk hárman óvatosan lefelé. A tizedik méternél a hasadék szélesedni kezdett. Mikor leértünk a 35 m-es kötél végére, nyoma sem volt még a szakadék aljának, sőt még a hatalmas hasadék alakja sem változott: továbbra is ugyanolyan meredeken tartott lefelé a mélybe. A józanész és fent maradt társaink kiáltásai egyaránt azt tanácsolták, hogy forduljunk vissza. Azonban a kutatás lázában felkiáltottunk nekik, hogy eresszék le a másik kötelet is. Gyűrűbe hurkolva csúsztatták le hozzánk. A két kötél összecsomózása után folytattuk a lemászást. A második kötél vékonyabb volt, mint az első, ezért jóval nehezebben ment rajta az ereszkedés. Már-már a második kötél végére értünk, mikor végre megpillantottuk a szakadék alját. A hátralévő öt-hat métert sziklamászással győztük le, és nemsokára ott álltunk a szakadék biztonságot nyújtó, sziklatörmelékkel fedett alján. Ennek a hatalmas szakadéknak a mélysége 64 m! Innen még kb. 50 m-t haladhattunk egy alagútszerű, helyenként erősen összeszűkülő járaton. (Az egyik rendkívül szűk helyet „Nyúzdának” neveztük el.) A továbbhaladást mély víz akadályozta. A barlang mennyezete is víz alá hajolt. Vissza kellett tehát fordulnunk. Ezen a ponton egész nyáron nem sikerült továbbjutni, így az augusztus hónap a mellékjáratok kutatásával telt el.”A barlang teljes kiterjedésének felfedezése lényegében befejeződött, mert a későbbi rendszeres kutatóknak, a Vámőrség és Vörös Meteor Diogenész csoportjának, s másoknak sem sikerült túljutni a végponti szifonon. A Pénz - pataki - víznyelőbarlang feltárását követően számos olyan nyitott kérdés maradt, amelyekre csak évtizedekkel később, illetve még napjainkban sem sikerült megnyugtató választ kapni. Az első, mindenkit izgató kérdés az volt, hogy hol jelenik meg újra a víznyelőben eltűnő víz, vagyis mekkora barlangrendszer felfedezésére van még kilátás. A Jakucs Lászlóék által végzett első vízfestés a Kácsi forrással mutatott kapcsolatot. A légvonalban 11 km-re fekvő forrással való összefüggés azt sugallta, hogy „körülbelül 22 km-es hosszúságú” barlangjárat várható. „Remény van azonban arra, hogy ennek a hosszúságnak kétszeresével is számolhatunk, mert már az eddigi bejárások alapján is kitűnt, hogy egymás fölött két független barlangrendszer húzódik a forrás felé. A felső emelet száraz, az alsó barlangban pedig patak folyik.” Más nyomjelzések szerint a vízbe adagolt jelzőanyag 6-23 óra múlva a Garadnaforrásban jelentkezett, vagy az 1975. évi sózás eredményeként az eltűnő víz a Szinvaforrásban lát ismét napvilágot. A másik, nem kevésbé lényeges kérdés, hogy tulajdonképpen milyen mély a „Nagy-fal”, amelyet a felfedezők 64 m-esnek mértek. A barlangkutatók között a legszélsőségesebb nézeteket suttogták. Volt, aki szerint egyáltalában nincs is, mások egy keskeny kürtő, lejtős falának tekintették. A Vörös Meteor Diogenész csoportjának 1976. évi térképezése szerint, a Nagy-fal teteje és a szifon között 54,5 m szintkülönbség van. A több mint tízméteres különbség, valamint számos egyéb jel - mint pl. a kürtő falára tapadt falevelek azt mutatták, hogy nem a térképezési adatok pontatlanok, hanem a barlangot lezáró szifon vízszintje változik jelentős mértékben. Ezért a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat és a VITUKI megbízta a Vörös Meteor Diogenész és Baradla csoportjait, hogy első lépésként szabatos térképezéssel, szintezéssel állapítsák meg a víznyelő bejáratának és a szifon vízszintjének magasságát. Az 1977-ben elvégzett mérés szerint a víznyelő szájánál létesített fix pont 527,5 m-en, s a mélyponti vízszint szeptember 11-én 399,1 m-en volt. Az első egyértelmű mérést követte annak megállapítása, hogy a szifon vízszintje milyen mértékben emelkedik vagy süllyed. A Diogenész csoport tagjai 1977-ben még csak annyit tudtak megállapítani, hogy „az ingadozás mértéke meglepően jelentős, több méteres nagyságrendű”. 1978 júniusában rendszeres méréseket kezdtek, s ennek során minden elképzelést felülmúló ingadozást tapasztaltak. A Nagy-fal tetején helyezték el a viszonyítási „0” pontot. 1978-ban a szifon vize -30 m-re emelkedett fel júniusban, s -72 m-re ment vissza novemberre. Tehát mintegy 42 m-es vízszintingadozást tapasztaltak! 1979-ben egész éven át rendszeresen folytatták a megfigyelés sorozatot. Legmagasabb vízállást áprilistól júliusig mértek, míg az év többi időszakában váltakozó mértékben, de jóval alacsonyabbra szállt le a szifon szintje. A „0” ponthoz viszonyítva, a legmagasabb vízállást május 13-án tapasztalták (-66,1 m), míg a legalacsonyabbat (-73 m) több alkalommal is mértek az ősz folyamán. Megoldódott tehát a Nagy-fal rejtélye! Nem a felfedezőknek s a későbbi túrázóknak volt rossz emlékezőképessége, hanem a szifon vízszintjének összesen mintegy 43 m-es ingadozása adott tápot a találgatásokra. A fenti tények birtokában természetesen ma már könnyebb ítéletet mondani arról, hogy valójában milyen hosszú és milyen mély is a Pénz - pataki víznyelőbarlang. Jakucs Lászlóék úgy gondolták, hogy mintegy 80 m-t jártak be és 144 m mélyre ereszkedtek le. A Pénzügyőrség kutatói Szilvássy Andor vezetésével 260 m hosszúnak és 130 m mélységűnek találták. A Diogenész csoport 1976. évi térképezése szerint a főág hossza 238,1 m, mélysége pedig 146 m. Az 1977. évi szabatos felmérés szerint a víznyelőbarlang hossza 221,34 m, mélysége a szeptember 11-i vízállás szerint 127,72 m volt. Mivel az eddigi mérések szerint szeptemberben a szifon vízszintje a legalacsonyabb helyzetű, így ez az érték valósnak fogadható el.

A részletben felsorolt kutatások felfedezések és mérések a 7o-es évekig bezárólag történtek, de 1999-ben újra lelkes munkába kezdtek a barlangászok. Aminek hozadékaként az alábbi felfedezések születtek.

Rövid kivonat a POLIGON Barlangkutató Geológiai Hidrológiai Egyesület és ennek jogelődje, az Erzsébet SC. Barlangkutató Szakosztályának hazai feltárási munkálatairól.

Már a hetvenes évek végétől sejtésem volt arról, hogy a Dél-Bükk Kács községtől északra elterülő részében érdemes lenne kutatni. Nem csak azért, mert barlangkutatási szempontból viszonylag fehér folt. A kb. 5500 liter/perc alapvízhozamú hidegvizes forrás és a sok langyosvizű forrás egy 100x150 m-es területen, elég „nyomós érv”.

A körzetben elért eredményeink:
– 1999. Feltártuk a Kácsi-forrásbarlangot.
– Feltártuk az Örös - Úr-barlangot (időszakosan aktív szurdokalji víznyelő, hatalmas vízgyűjtő - területtel).
– Ráleltünk a még nem járható Szelelő-lyukra.
– Feltártuk a Sünrejtő-lyuk inaktív víznyelőbarlangot.
– 2000. A Kácsi-forrásbarlangban -8m-en elértük a karsztvizet. Röviddel utána a várt langyos víz helyett hidegvizes karsztvízbetörés történt a barlangban, 2,5 m átmeneti vízszintemelkedést okozva.
–2001. Feltártuk a Hétvezér-barlangot. Impozáns szádával és szép teremmel rendelkező inaktív víznyelőbarlang.

– A hatalmas méretű fosszilis víznyelőbarlang, a Zsendice-lyuk közelében lévő szintén impozáns időszakosan aktív Földszakadás-víznyelőben, évente 5–10 köbméter agyag”eltűnését” figyeljük meg.

Szabó Gyula

„ A Víznyelő fogalma

„Az állandó vagy időszakos felszíni vízfolyás karsztba történő elnyelődési helye”.

Karsztvidékeink jellegzetes felszínformái, amelyek a rajtuk keresztül koncentráltan a karszt belsejébe jutó vizek révén a karsz­tok legsebezhetőbb pontjait jelentik. A víznyelőkhöz azok felszín alatti folytatásaként és gyakran közvetlenül átjárható módon barlang is kapcsolódik.

A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén a legnagyobb számban és formai változatosságban a Bükk karsztfennsíkjain (Nagy- és Kis-fennsík) fordulnak elő víznyelők. Felmérésük folyamatban van.

Az ANPI 106 db víznyelőt tart nyilván az Aggteleki-karszt területén.”

Azt hiszem, leszögezhetjük Kács, barlangok víznyelők és egyéb geológiai képződmények területén sem áll rosszul.